Első fejezet

- Nem hiszem el, hogy épp most kell leállnia ennek a szerencsétlennek is! - Szitkozódtam hangosan miközben kiszálltam az autómból és megnéztem mi baja lehet a gépezetnek, hogy az egyik legforgalmasabb Madridba tartó autóút közepén kellett leállnia.

Felnyitottam a motorháztetőt majd bekukkantottam, de nem találtam semmi problémát. Bár az is igaz, hogy közel sem volt akkora tudásom, mint egy autószerelőnek, de azt még én is megtudtam állapítani, hogy a motortérben nem történt reggel óta változás. - Ez nem lehet igaz! - háborogtam miközben a hajamba túrtam és néztem a mellettem elsuhanó járműveket. Dühös voltam, ugyanis siettem volna haza, hogy aznap még betudjak menni dolgozni egy kicsit az éttermembe. De már akkor tudtam, hogyha nem tudok segítséget hívni, nem érek haza mielőtt lemenne a nap.

Beültem az autóba majd vettem egy pillantást az üzemanyagszint mérő műszerre, amely eszembe juttatta, hogy már délelőtt felvillant az üzemanyagszintjelző piktogram. Miszerint kevés Hát tessék, meg is van a hiba! Nem értettem, hogy hogy lehettem ennyire szétszórt és figyelmetlen. Számíthattam volna rá, hogy tankolnom kell a nap folyamán, ugyanis tegnap még bátyám menyasszonya, Helena is kölcsönkérte a kocsimat egy hosszabb útra. Ami miatt aznap már nem tudtam hazamenni Toledo-ból Madridba.

Dühösen kezdtem kutakodni az anyósülésen tárolt táskámban a telefonom után, azonban miután a kezembe akadt és feloldottam a képernyőzárt, a merülő akkumulátor jelzéssel találtam szembe magam. Mindezek után szerintem jogosan nevezhetem magam szerencsétlennek. Azonban mázlimra a bátyámat és a sárga angyalt még sikerült felhívnom, mielőtt kikapcsolt volna a készülék.

Eduardo, mint kiderült nem tudott értem jönni, mivel Barcelona-ba hívta a munka, menyasszonyával együtt. Egy újabb potenciális ereklye miatt szelték át a fél országot, amellyel bővíteni akarták a saját kis múzeumuk látványosságait. Azonban megígérte, hogy amint tud szerez nekem segítséget. Sajnos a szüleink nem jöhettek szóba, mivel mindketten városon kívül voltak. Anyu Zaragoza-ban volt, míg apu a Bilbao melletti kis nyaralójában pihent. Bár tudtam, hogy ha szólnék nekik, mindketten azonnal útnak indulnának a segítésemre, de nem akartam őket zavarni. Bíztam benne, hogy az autómentők hamarosan kiérkeznek, és gond nélkül hazajutok.

Végül egy nagy fáradt sóhajtás kíséretében összeszedtem a cuccaimat majd kisétáltam az út szélére, és megpróbáltam stoppolni. Bevallom, eléggé megilletődve álltam ott, hiszen ezelőtt még sosem kerültem ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. A hüvelykujjamat feltartva abban reménykedtem, hogy senki sem hiszi majd rólam azt, hogy csak a munkámat végzem az út szélén. Hiába voltam alapjáraton egy magabiztos és egyenes nő, mégis minden egyes közeledő autó látványától minden porcikám azt üvöltötte, hogy fussak arra amerre látok. Féltem, hogy bármelyik percben megállhat egy olyan autós, aki félreérti a helyzetemet és abban a kiszolgáltatott helyzetben, akár bántani is képes lenne. Azonban tudtam, hogy ha nem rakom félre a félelmemet, sosem fogok hazaérni.

Fél óra elteltével még egy autó sem állt meg, még annyira sem, hogy megkérdezzék, hogy mi történt. Fordított esetben lehet, hogy én sem állnék meg, mivel a stopposok veszélyesek lehetnek, bár ez igaz a fordítottjára is. Ez idő alatt két lehetőséget vázoltam fel a fejemben. Ha lehetőségem van rá, kérek kölcsön egy kevés üzemanyagot, ami elég lesz az első benzinkútig, vagy továbbra is kitartóan stoppolok. Sajnos az autómentők nyomát sem láttam, így kénytelen voltam a rohamosan csökkenő türelmemmel az út szélén állni.

Szerencsémre, nem kellett sokat várnom az eszmefuttatást követően, hogy lehúzódjon mellém valaki az út szélére. Csodaszép doromboló hangot hallatva keltette fel magára még inkább a figyelmet, az Audi gazdája, ám a lehúzódó ablak mögött rejtőző személy, cseppet sem volt olyan kellemes, mint a sportautó hangja.

- Gyere cicám, pattanj az ölembe! - Hallottam meg az Audi anyósüléséről a kacér férfihangot.

Abban a percben azonban ahelyett, hogy megrémültem volna a provokatív felhívástól, rátaláltam a hangomra. Nem érdekelt, hogy milyen kocsiban utazott, és hogy mennyi pénze lehet, nem kéne senkivel sem azt éreztetnie, hogy csak egy utolsó céda. Akkor sem, ha elfogadva a felkérését, az segítene rajtam.

- Kösz, de perverzek mellé nem ülök be! - Mondtam miközben hátrébb léptem az autótól.

Nem kellett sokat várnom, hogy egy harsány nevetés és egy füttyentés kíséretében elhajtsanak a csodajárgánnyal, ami csak még inkább feldühített. Kezdtem elveszíteni a türelmem, és már feladtam, hogy az autómentőkre várjak. Elkeserített a gondolata annak, hogy az a barom volt az utolsó esélyem arra, hogy ma este a saját ágyamban aludjak.

Nem tudtam mit csinálni. Végül visszaültem a kocsimba, és próbáltam valamivel lehűteni magam. A légkondit nem tudtam bekapcsolni, mivel a tank csak úgy kongott az ürességtől, így maradt a már jól bevált újságból összehajtogatott legyező. Miközben legyeztem magam kimásztam a járgányomból. Egyre idegesebb és feszültebb lettem. Már nem tudtam különbséget tenni abban, hogy mi miatt dühöngök jobban. Amiatt, hogy ott ragadtam az út szélén, vagy a fülledt meleg és a barom autós miatt. De hát nézzük a jó oldalát a dolognak, a szándéka megvolt, csak ő nem egy egyszerű stopposnak nézett.

- Nem hiszem el, komolyan! – Háborogtam hangosan majd kinyitottam az autó ajtaját és utána rögtön jól be is vágtam.

Valahogy le kellett vezetnem a feszültséget és ennél jobb módot nem igen találtam rá. A tehetetlenség érzete csak még jobban felidegesített, ami valljuk be, egyáltalán nem számított előnynek abban a helyzetben.

Pillanatokkal később egy ismerős, mély dübörgő hangra kaptam fel a fejem. Hitetlenkedve néztem a sportautó közeledő alakját ugyanis nem gondoltam volna, hogy visszajön, miután lepattintottam. Valószínűnek tartottam, hogy megsérthettem az egóját.

Miután újra lehúzódott az út szélére, akárcsak fél órával ezelőtt, lehúzta az ablakot és kiszólt rajta. Ám legnagyobb meglepetésemre, egy teljesen másik hangon szólt hozzám. Egy sokkal szebb, mélyebb bariton hangon.

- Egész nap itt leszel, vagy elvigyelek? - Kérdezte mire a meglepettségtől hírtelen meg sem tudtam szólalni. Miután közelebb léptem a csodaszép autóhoz próbáltam magam észhez téríteni és megtalálni a hangomat.

- Nem kérhetnék kölcsön inkább egy kis üzemanyagot? - Kérdeztem miközben beletúrtam a hajamba.

- Nincs sajna kannám, amivel át lehetne önteni. – Mondta.

Sóhajtottam egyet, miközben körülnéztem. Hátha szerencsém van és a közelben járnak már az autómentők! Ebből a helyzetből már csak ők vagy ez az ember tudna kisegíteni, ám valahogy mégis jobban örülnék a sárga angyaloknak. Nem szívesen hagynám őrizetlenül az út szélén az autómat.

- Esetleg nem tudnál elhúzni? – Kérdeztem amint megláttam a kocsi alváza alól kikandikáló vonóhorgot.

- Talán - mosolygott majd kiszállt az autóból és hátrament a csomagtartóhoz.

Ekkor ugrott be, hogy kivel is állok szemben. Hogy nem ismertem fel a hangját?! Mit is gondoltam? Ki száguldozna egy Audi R8-assal, ha nem Sergio Ramos vagy társai?

- Tudod mit? Felhívom a sárga angyalt! – Mondta.

- Már hívtam őket, de úgy tűnik nem igazán hoztam lázba őket. - Mondtam mire féloldalasan elmosolyodott.

- Ha tudnák mit hagytak ki - mosolygott kacéran majd előhalászta zsebéből a telefonját. - Megpróbáljuk még egyszer. - Mosolygott még mindig majd kacsintott egyet miközben a füléhez emelte a készüléket.

Hallottam, hogy beszél, de nem igazán kötött le. Jelenleg semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy hazaérjek. Még az sem hozott lázba, hogy Madrid egyik -ha nem a legjobb- hátvédje áll előttem. Inkább visszamentem a kocsimhoz majd kivettem a táskámat és felvettem a kardigánomat is felkészülve az autómentőkre.

- Azt mondják, hogy jönnek már. Ha gondolod, szívesen elviszlek. Addig is nem kell a tűző napon várnod – mondta mire csak bólintottam. - Van még valami más cuccod? - Kérdezte.

- Nem, nincs. - Mondtam majd a halántékomhoz kaptam a kezem. Egyik pillanatról a másikra kezdett el sajogni. Úgy, mint még soha. Lehet, csak egy kis napszúrást kaptam.

- Jól vagy? - Kérdezte kedvesen miközben megfogta a vállam.

- Megvagyok - mondtam majd beültünk a kocsiba és elmagyaráztam neki, hogy hova kéne mennem. - Igazából elég, ha kiteszel a belvárosban. Onnan már tudok fogni egy taxit is.

- Ráérek - mosolygott. - Az őszintét megvallva, még sosem álltam meg stopposoknak, de be kell, valljam téged különösen megsajnáltalak - mondta mire értetlenül néztem rá.

- Miért? – Kérdeztem.

- Nagy baj lehet, ha egy Land Rover mellett valaki stoppol - nevetett.

- Elfogyott az üzemanyag - mondtam lehajtott fejjel mire ő felnevetett. Eléggé szégyelltem, hogy ennyire felelőtlen voltam.

- Azért van ez a kis szerkentyű, hogy tudjuk, meddig van töltve a tank - mosolygott miközben ujjával mutatta a műszerfalon lévő kis kijelzőt.

- Kösz, hogy kioktatsz! - Mondtam miközben hátradőltem az ülésben és figyeltem az elsuhanó tájat.

Mehettünk vagy 140-el, de egy ilyen kocsitól el is vártam, hogy ilyen szépen menjen, ekkora sebességen. Hálás voltam a focistának, hogy visszajött. A hazafelé vezető úton, elmondta, hogy amint kitette a kissé bunkó barátját, gondolkozás nélkül visszafordult, hogy megnézze, még mindig ott állok. Nagyon gáláns volt tőle, azonban egy köszönömön kívül nem tudtam mást mondani neki. Mindezek után már nem kommunikáltunk többet, azon kívül, hogy elmagyaráztam neki, hogy merre lakom.

- Köszönöm, hogy elhoztál - mondtam miközben még az autóban ülve kutattam a táskában a pénztárcám után. - Tessék, ezt a fuvarért. - Mosolyogtam rá miközben felé nyújtottam a pénzt.

- Nem taxis vagyok, hogy pénzt kérjek -mondta. - Inkább a telefonszámodat kérném - mosolygott.

- A telefonszámomat nem adom meg idegeneknek. - Mondtam miközben kiszálltam az autóból.

- Márpedig, valahogy üzennem kell, hogy mi van a kocsiddal - mondta mire sóhajtottam egyet.

- Megadom a vezetékes telefonszámomat - mondtam mire felnevetett.

- Az őskorban élsz? – kérdezte nevetve amint felfogta, hogy a vezetékes telefonszámomat szándékozom neki csak megadni.

- Most kell a szám vagy nem? - kérdeztem mire rögtön komoly arcra váltott. Lediktáltam neki a számot majd el is köszöntem tőle.

Miután sikeresen beengedtem magam a lakásomba, előhalásztam a telefonomat a táskámból és rácsatlakoztattam a töltőre. Utána egyből a fürdő felé vettem az irányt, ugyanis úgy éreztem muszáj lezuhanyoznom a történtek után, hogy egy kicsit felfrissüljek és lemossam az út porát a testemről. Azonban nem áztathattam magam sokáig a zuhany alatt, ugyanis tudtam, hogy szinte bármelyik percben telefonálhat a focista, hogy hírt adjon a kocsimról. Így gyorsan átmasszíroztam a testem a kedvenc vanília és orchidea illatú tusfürdőmmel, majd miután leöblítettem azt, kiszálltam a zuhany alól és egy szál törülközőben futottam át a hálószobámba, hogy felöltözzek. Kivettem a szekrényemből egy fekete rövidnadrágot, illetve egy fehér toppot, amit miután felvettem kimentem az előszobába és felhúztam az egyik kedvenc rövidszárú converse cipőmet.

Tudtam, hogy van két kanna üzemanyag a pincémben, amit nagy nehezen, de sikerült felküzdenem a lakásomba. Bevallom, eléggé lefárasztott felcipelnem a társasház lépcsőin, tekintve, hogy nincs lift az épületben. Már előre láttam, hogy utálni fogom lecipelni őket, hogy végül eljuttassam a kocsimhoz.
Mire visszaértem a lakásba a két iszonyatosan nehéz kannával, már csörgött az otthoni telefonom. Ami egyet jelentett azzal, hogy a hátvéd keres.

- Igen? - szóltam bele a kagylóba mire csak nevetést hallottam. Igen, ez minden bizonnyal Sergio lesz! - Mi ilyen vicces Ramos? – kérdeztem összevont szemöldökökkel mire Ő abba hagyta a nevetést.

- Szóval tudod a nevem.

- Tekintve, hogy Spanyolországban élünk, méghozzá Madridban, nehéz nem felismerni téged. -Mondtam egy kis éllel a hangomban. Bár az is igaz, hogy az együtt töltött idő alatt nem mutattam felé egy csepp érdeklődést sem, így nem tudhatta, hogy tisztában voltam kilétével.

- Szóval, ha már így ismerkedünk, megtudhatnám én is a nevedet? -Kérdezte és szinte biztos voltam benne, hogy a vonal másik végén mosolyra húzta a száját.

- Azt ki kell érdemelni. - Mondtam mire hallottam, hogy felnevetett. Hihetetlenül csábító nevetése volt, és biztos voltam benne, hogy pontosan tudta ezt, és fegyverként használta ellenem.

- Hívtak a kocsiddal kapcsolatban. Azt mondták, hogy sikerült elvontatniuk. -Mondta mire egy nagy sóhaj szökött ki a számon. Örülök, hogy nem kellett ott éjszakáznia a kocsimnak valahol az út mentén.

- Milyen címet adtak meg?

- Hozzám hozták, de csak is azért, mert szépen kértem - nevetett. – Azt ígérték, hogy pár perc múlva meg is hozzák - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hálás vagyok a segítségedért - mondtam miközben kifújtam egy jó nagy adag levegőt a tüdőmből. -Hova menjek és mikorra? – kérdeztem. -Csak a taxi miatt. -fűztem hozzá gyorsan, nehogy azt gondolja, hogy valami megszállott rajongója vagyok, aki majd mindezek után az otthonában fogja zaklatni.

- Nem kell taxi! Elmegyek érted -mondta majd miután megbeszéltünk, hogy mikor jön, elköszöntünk egymástól és letettem a kagylót.

Nagyon kedvesnek tűnt, ám már ismertem annyira a férfiakat, hogy tudjam, rejtőzik emögött a viselkedés mögött valami. Persze, nem feltételeztem róla semmi rosszat, csupán az ismétlődő csalódásokból származó tapasztaltság beszélt belőlem.

Épp egy kisebb táskába pakoltam át a holmijaimat, miközben megcsörrent a mobilom, amit korábban már feltettem tölteni. Bátyám mosolygós arca jelent meg a kijelzőn, illetve a már jól ismert ’Call Me Maybe’ című szám, amit annyira utált. Épp ezért mosolyodtam el minden egyes alkalommal mikor hívott.

- Hola húgocskám. Hazaértél? - kérdezte Ed, mintha csak érezné.

- Igen, sikeresen hazaértem. - mondtam majd egy nagy sóhajt hallottam a vonal másik feléről.

- Azért reménykedtem benne, hogy nem maradsz az út szélén - nevetett.

- De jó kedved van - mondtam miközben megráztam a fejem. - A húgod ott rohadt az út szélén a dög melegbe, de te meg csak nevetsz! – tettem úgy mintha kiakadnék, de végül nekem is nevetnem kellett a helyzet abszurditása miatt. - Igen, ez te vagy - mondtam miközben mosolyogtam.

- Más óhaj sóhaj? - Kérdezte boldogan majd hirtelen komoly hangnemre váltott. - Körbe telefonáltam az egész családot és baráti társaságot, még Ignacio-t is, de senki sem tudott elmenni érted. Hívtalak, de addigra már valószínűleg lemerültél. - Mondta. – Végül mi lett a kocsiddal? -Kérdezte, bár úgyis tudta, hogy mindent elmondok nekik amint hazaérnek.

- Elvontatták. - Mondtam, miközben rápillantottam a karórámra. Tudtam, hogy lassan megérkezik az andalúz és én még el sem készültem. Összekellett még pakolnom a táskámban és nem utolsó sorban lekellett még cipelnem a két megtermett kannát a lépcsőház bejárata elé. -Mindent elmesélek amint hazaértetek! -nyugtattam bátyámat, majd nagy nehezen elköszöntem tőle. Gyorsan bedobáltam mindent az egyik oldaltáskámba, majd megragadtam az üzemagyagot tartalmazó roppant nehéz kannákat és megpróbáltam sérülések nélkül levinni a bejárati ajtó elé.

Épp leértem, mikor megláttam egy fekete Porsche-t, pontosan ott, ahol egy órával ezelőtt elbúcsúztam a hátvédtől. Szükségem volt pár percre, hogy újra erőt merítsek a kannák cipeléséhez. Azonban ennyi idő elég volt az andalúz férfinak is, hogy észrevegyen és kiszállva a kocsiból a segítségemre siessen.

- Mindjárt viszem -mondtam a kannák felé görnyedve, miközben felnéztem az előttem álló férfira.

- Hadd tegyem be én a csomagtartóba -mondta miközben már nyúlt a kannák füléért, de mielőtt rátette volna kezeit, arrébb löktem őket.

- Nyisd ki és berakom! - mondtam majd megfogtam az egyik kannát. Megint csak alig tudtam felemelni. Viszont egyáltalán nem akartam megint más segítségére szorulni, ezért még tovább erősködtem. Végül is egy fél órával azelőtt is sikerült valahogy kiimádkoznom a pincéből.

Sergio Ramos szemszöge:

- Nem kell segítség? - kérdeztem. Láttam rajta, hogy majd' megszakad, ahogy viszi a kannát, de megint csak ellenkezett.

- Megbirkózom vele egyedül is! - mondta miközben cipelte tovább.

- Rossz nézni ahogy szenvedsz! - mondtam majd kikaptam a kezéből mindkét kannát és beraktam a Porsche csomagtartójába.

-Ment volna egyedül is -mondta miközben végig kísérte tekintetével, ahogy lecsukom a csomagtartó tetejét. Hihetetlen aranyos volt, ahogy ott állt és próbálta elhitetni velem, hogy nem halt bele majdnem a cipekedésbe.

-De nem volt muszáj! -Mondtam, majd kinyitottam a vezető ülés felöli ajtót.

-Nem - mondta miközben egy enyhe mosollyal az arcán beszállt a kocsimba.

A házam a város egy olyan részén terült el, ami egy kicsit kívül esett a központ forgalmas és zajos határain. Valójában Madridon kívül is volt egy házam, ami sokkal nyugodtabb és tágasabb volt, mint az, ami bent volt a fővárosban. Bár ettől függetlenül, a hét nagyobb részét, mégis az itteni házban töltöm.

A kb 20 perces út alatt végig azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan tudnám elérni azt, hogy egy kicsit jobban megismerjem a smaragd szemű lányt. Gyönyörű, és nem mellesleg makacs és nem fél visszaszólni. Éppen emiatt, minden eddigi próbálkozásom, lepattant róla. Meg akartam szerezni. A magaménak akartam tudni, legalább egy éjszakára.

- Lent van a garázsban! - mondtam amikor megérkeztünk a házhoz majd ráhajtottam a platóra, és végül legurultam a földalatti helyiségbe. Kiszálltunk a kocsiból, majd gyorsan kivettem a kannákat a csomagtartóból mielőtt újabb ellenállásba ütköztem volna.

- Köszi, hogy segítettél – mondta miközben mellém lépett.

- Ma jó napom van és szívesen segítettem. - mosolyogtam rá, majd odasétáltam az autója mellé. Kinyitottam az üzemanyagsapkát és beleöntöttem a kanna tartalmát.

- Nekem elég szerencsétlen, de már megszokhattam volna – mondta nekidőlve a kocsijának miközben félszemmel rá néztem. Gyönyörű volt. Szinte már veszélyesen gyönyörű. Amikor a hajába túrt és öntudatlanul beleharapott egy picit az alsó ajkába, kénytelen voltam visszafogni magam mellette.

- Gondolj bele! Ha nem így történtek volna a dolgok, nem találkozunk! - mondtam mire megforgatta a szemét. - Na! Ez azért rosszul esik –mondtam sértődöttséget játszva. Próbáltam viccelődni vele, hogy egy kicsit nyitottabb legyen felém, de szinte észre sem vette.

- Sok dolgom lett volna, de így semmi sem lett belőle – mondta miközben kicseréltem a kannát és beleöntöttem a másik tartalmát is.

- Majd holnap elintézed - mondtam mire megrántotta a vállát. -Így a megmaradt idődet most rám fordíthatod -mondtam csintalan mosollyal az arcomon. -Elmehetnénk vacsorázni, ha már úgyis buktak a mai terveidnek.

- Valójában, még így is rengeteg mindent elkell intéznem. -Mondta majd újra beletúrt őrjítően szexi hajába miközben egy édes mosolyt küldött felém. Megvagyok győződve róla, hogy ennek a lánynak fogalma sincs, hogy mit tesz a férfiakkal. Olyan erős kisugárzása van, amely mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. Muszáj megtudnom legalább a nevét!

- Rendben, akkor majd máskor. –Nyugodtam bele az elutasításba miközben letettem a földre az utolsó üres kannát. -Viszont cserébe szeretném tudni a nevedet.

- Nem szeded ki belőlem ilyen könnyen! - mondta mire csak egy nagyot sóhajtottam. Lehetetlen ez a nő!

- Mindegy. Úgyis kiderítem – mondtam miközben néztem, ahogy beszáll az autójába majd becsuktam helyette az ajtaját.

- Szia Sergio! - mondta mire megráztam a fejem. - És még egyszer hálásan köszönöm! -mondta.

- Ez így tudod, hogy nem ér?! - kiáltottam utána miközben állt ki a garázsból, de csak nevetett, majd elhajtott.